Miért veszünk mindig több tárolódobozt, mint amennyi kell?

Az emberiség történetében kevés olyan rejtély van, ami annyira megoldhatatlan, mint az, hogy miért veszünk mindig több tárolódobozt, mint amennyire valójában szükségünk van? Ez valahol a Bermuda-háromszög és a „hova tűnik a másik zokni a mosás után” kategóriájába tartozik. Elméletileg csak annyi dobozt kellene venni, amennyi elfér a lakásban, gyakorlatilag viszont minden bevásárlás után úgy néz ki a nappali, mintha egy műanyaggyár robbant volna be.
A jelenség ott kezdődik, hogy bemész a boltba, és meglátsz egy műanyag tárolódoboz. Szép, átlátszó, praktikus, és azt ígéri, hogy végre rend lesz a káoszban. Aztán meglátsz még egyet, ami pont akkora, hogy beleférne a gyerek legója. Aztán egy harmadikat, ami pont jó lenne a téli sapkáknak. Mire észbe kapsz, már a kosaradban van hat darab, és a fejedben az a grandiózus terv, hogy mostantól minden kategóriának lesz saját doboza. A valóságban persze a dobozok fele üresen marad, mert rájössz, hogy nincs annyi kacat, amit belepakolj, de legalább van mibe rejteni a lelkiismeret-furdalást.
A műanyag tároló vásárlás olyan, mint a drog: az első után jön a második, majd a harmadik, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a nappalidban több doboz van, mint bútor. A polc rendszer már nem a könyveknek van, hanem a dobozoknak, amelyek katonás rendben sorakoznak, miközben te azon gondolkodsz, hogy vajon miért van szükséged három külön dobozra a karácsonyi díszekhez. Egy a gömböknek, egy a fényfüzérnek, és egy a „majd egyszer jó lesz valamire” kategóriának.
A legszebb az egészben, hogy a dobozok sosem oldják meg a problémát. Először telepakolod őket, majd rájössz, hogy a szerszámoknak külön hely kellene, ezért veszel egy keter szerszámosláda fiát. Aztán rájössz, hogy a ruhák is káoszban vannak, ezért beruházol egy új ruhásszekrényre. Végül a lakás úgy néz ki, mintha egy logisztikai központ lenne, ahol minden tárgy saját konténert kapott, de te még mindig nem találod a kedvenc pólódat.
A tárolódobozok titkos szabálya az, hogy mindig eggyel több kell, mint amennyi van. Ha van tíz, akkor biztosan kell egy tizenegyedik, mert az előző tízben valahogy nem fér el az a száz régi DVD, amit sosem nézel meg.
Ha van húsz, akkor kell egy huszonegyedik, mert a húszban nem fér el az a régi mobiltelefon, amit már nem lehet bekapcsolni, de „jó lesz még valamire”. Így születik meg a végtelen dobozspirál, amelyből nincs kiút.
A humoros része az, hogy a dobozok valójában nem a rendet szolgálják, hanem a rend illúzióját. Amikor vendégek jönnek, elég bedobálni mindent a dobozokba, és máris úgy tűnik, mintha a lakás patyolattiszta lenne. A valóságban persze a káosz csak átköltözött a dobozok belsejébe, de legalább senki nem látja. A vendégek pedig ámulva nézik, milyen rendezett vagy, miközben te tudod, hogy a konyhai szemetes tetején még mindig ott van az a pizzás doboz, amit tegnap este nem volt erőd kidobni.
A tárolódobozok vásárlása ráadásul pszichológiai kérdés is. Az ember úgy érzi, hogy ha van elég doboza, akkor uralja az életét. A doboz a kontroll szimbóluma: ha minden tárgy saját helyet kap, akkor biztosan minden rendben van. Ez persze illúzió, mert a dobozok csak elrejtik a problémát, de nem oldják meg. A lelki béke azonban rövid időre helyreáll, és ez elég ahhoz, hogy újabb dobozt vegyél.
És miért veszünk mindig több tárolódobozt, mint amennyi kell? Mert titokban mindannyian logisztikai menedzserek akarunk lenni. Mert szeretjük azt hinni, hogy a káosz felett uralkodunk. Mert a doboz vásárlása egyszerűbb, mint a rendrakás. És mert a dobozok szép színesek, praktikusak, és mindig azt ígérik, hogy mostantól minden más lesz. A valóságban persze semmi sem változik, csak a lakásban lesz több műanyag.
A végén pedig ott állsz a nappaliban, körülötted húsz üres doboz, és azon gondolkodsz, hogy vajon miért vetted meg őket. A válasz egyszerű: mert jó érzés volt. Mert a doboz a remény szimbóluma, hogy egyszer majd tényleg rend lesz. És amíg ez a remény él, addig mindig lesz hely még egy újabb doboznak.








